Antikrisztus

Lars Von Trier munkássága mindig megosztotta saját közönségét is. A dogma filmesből szeszélyes művésszé forrott rendező legfőbb küldetése, hogy nézőit meghökkentse, kizökkentéssel gondolkodtassa el, természetesen sohasem öncélú okokból eredt. Mármint ezt írtam volna munkásságáról, egészen új filmjének megtekintéséig.
Ám az Antikrisztus más. Több szemponból is megújulást hozó filmje ez a rendezőnek, mi első részről vizuális hatást gyakorol nézőire. Itt igazi nagybetűs látványról beszélhetünk, ami igencsak távol szigeteli filmjét karrierjének előző munkáitól, de egyben új teret is ad művészetének. Esztétikus, de tartalom szegény teret.
Látványában mondhatni költemény-fenhangon szólal meg az operatőr. Mozgóképes varázslatban fürdetve a néző szemeit, ezért végtelenül hálás is voltam neki már a film első perceiben is. Mert zenére komponált nyitánya a filmnek, egy felejthetetlen élmény ígéretét költözteti a szívünkbe, hogy aztán megadjuk magunkat neki, szívünket és elménket kinyitva.
Ezen a ponton él vissza Trier magával ragadó tehetségével, és vizel minket gyöngéden arcba. Persze önkielégítéssel rokon szellemiségű rendezése több ponton is igyekszik biblikus utalásokba kapaszkodni hogy aztán még több sokkolóan értelmetlen jelenetet erőszakolhasson le az ijedtségtől megdermedt nézők torkán. Bár személy szerint a film megtekintése után úgy éreztem, mintha a lelkemet megerőszakolták volna, ez sok kísérletezésre hajlamos film szeretőnek egy magabiztos ajánlás is lehet. Úgy vegyék is annak.
A történet szerint egy balesetben elveszti gyermekét egy házaspár. A tragédia patológiai mélységig megviseli a nőt, kinek rövidesen szorongásos képzetei támadnak, mit Pszichiáter férje igyekszik kikúrálni belőle. A sok kétségbe esett próbálkozás után úgy döntenek lemennek vidékre, pontosabban egy zeges-zugos erdő közepén leledző faházban hogy a természet ölében harmóniát találjanak a nő zaklatott lelkének. De az ördög körbe veszi őket, és nem hagyja nyugodni. Az őrület lassan megfolytja a drámát, és komor sötétség trónol a zöld rengetegre. Mind állatok, mind égi jelenségek egyaránt megidézik az apokalipszis témáját. A pokol a földön van, köröttünk, üzeni a rendező. Nem tudom pontosan mit akar ezzel üzenni, egyrészt talán azt hogy nagyon rossz időszakot él meg éppen, talán komoly családi problémái lehetnek, de kilátástalanul sötétnek látja a világot. Persze ilyen analízissel megfosztanánk "igazi művész" jelzőjétől, amit nem akarok, így mindenkire rábízom indíttatásának megítélését.
Véleményem szerint horrornak túl művészies, üzenetnek túl durva és hatás orientált, így végső soron legfőképp csak gore rajongóknak ajálható mazohista élményeket képes nyújtani a film.

10/2