Az út

Vannak azok az emlékezetből nehezen kitörölhető torokszorító mozi élmények amik után úgy olvadunk vissza a valóságba hogy magunkkal hozunk valamit. Az én torkomban só volt, de nem a perectől, hanem a könnyektől, amik ilyen őszintén rég jöttek elő film hatására.
A balladisztikus hangvételben előadott történet központjában egy apa és fia áll, akik hosszú és reménytelen utat tesznek meg a cél felé tartva ami nem a megváltás, hanem a túlélés maga.


„Honnan tudná meg az ember ha már csak ő lenne az egyetlen túlélő a földön? Nem tudná meg, egyszerűen csak ő lenne az.” Hangzik el a mondat a filmben. Az egyik legkomorabb témát körbe járva ezzel: mit tesz az ember aki természetéből fakadóan társas lény, ha magára marad a nagyvilágban. Mi tartja tovább benne az életet, a „tüzet”.

Fontos motívuma a filmnek a tűz, ami a küzdést és az életet hivatott ábrázolni, egy olyan világban ahol nem kel föl többé a nap, ahol flaszterra száradt emberi tetemek borítják temetőként az utakat, ahol kihalt házak árasztják a magányt, egy világban ahol nincsenek már színek, csak végtelen árnyalatai a szürkének.

Ez a szürke elmossa a fekete és a fehér közt is a határvonalakat, a jó és a rossz között. A közeli jövőben járunk, a föld kietlen, az ég pocsolya színű, a szétroncsolt városok közt sírva énekel a szél egy eltűnt civilizációról. Ha van isten, elfordult már tőlünk, hisz nincs mit néznie. Az emberek kora leáldozott. Állatok özönlik el a földet, hús-vér ember bőrbe bújt szörnyetegek. Árnyékai fajunknak. Összeomlott az ismert világ, az azt fenntartó normákkal, rendszerekkel együtt, de nem csak a kultúrák, az állam szervezetek, és a szolgáltatások váltak levegővé, hanem az emberi faj is. Üldözők lettek és üldözöttek.

Felmerül a kérdés: ki a jó és ki a rossz ebben a világban, ahol nincs menny csak pokol?! Ahol nincs megváltás csak szenvedés? A film költői gondolatként kérdőjelezi meg az emberség mibenlétét. Egymáshoz mérjük magunkat vagy kizárólag saját értékeinkhez? A hosszú út alatt apa és fia egyaránt nevelik egymást az életről, amit lényeges folyamatosan fent tartott emberi értékek alapján ideologizálni, különben értelmét veszti a menekülés, a menekülés a halál elől.
 A történet elején elhagyja családját az anya, ezzel elmenekülve a kilátástalan helyzetből. Magára hagyja az apát a döntéssel, hogy vagy ő „viszi” magával a gyereket, vagy az apa marad vele. Gyomor szorítóan érezzük a megmaradt két töltény súlyát. A nő végül elmegy, és már a reggelt sem várja meg, egybe olvad a sötét erdővel. Nem látjuk többé, csak az űrt amit maga után hagy a férfi lelkében. 

De az apában mérhetetlen nagy küzdés támad fel a túlélésért, mert vele van a gyermeke, aki szemében isten maga. „És ha nem rajta keresztül szólal meg isten, akkor soha nem is szólalt meg”. Így felkerekednek és dél felé veszik az utat, minek során szavakkal leírhatatlan sok borzalommal találkoznak, a gyermek mégis látja a célt, mert még mer álmodni. Az apa nem csak az álmoktól retteg amik a múltba csalogatják merengeni, de ellenben fiával ő már képtelen látni a jövőt is. A jelenért él, és harcol.

Tolvajok, kalózok, és gyilkosok. A rossz emberek esznek embert igaz?- kérdi a kisfiú. De mi nem fogunk embert enni soha, igaz? - Nem, mi nem fogunk.- nyugtatja meg az apja. Az író mérhetetlen groteszk ábrázolással forgatja ki az emberi természetet. A valaha még alkotó, építkező faj teljes önpusztításba kezd a káosz beköszöntével. Az elembertelenedés ilyen naturalista vizualitással még soha sem sokkolta a nézőket nagy vásznon. Az író mintha a kétségeit írta volna bele a műbe, kétségeit az emberiségbe vetett hitéről, az emberi kapcsolatokról, a célokról, az életről magáról.


Főszereplőink azonban végig őrzik a tüzet, hogy irányt mutathassanak a kilátástalan gondolatokból. Ezzel megfogalmazva egy gondolatot arról hogy van a felszín alatt valami ami nem csak maga az állat az emberben, van valami jó is bennünk. Valami eredendő jó, amiért érdemes küzdeni, és ami túl élhet mindent.

Mikor apa és fia eljutnak a tengerhez hova sokáig tartottak, látják a vizet, ami már nem kék. Talán már csak a lelkükben vannak színek. Leülnek a szemét halmoktól dombos part szélére és bámulják a fáradt és élettelen hullámokat. – Mi van odaát apa? – Semmi, semmi nincs ott. De talán- tartva egy nyelésnyi szünetet- egy apa van ott a fiával, és a parton ülve nézik a tengert. – Talán ők is arra gondolnak, hogy nincsenek egyedül. És felkerekedik a sós szél elhozva a drámai végkifejletet, de ennek megosztásával senkit nem akarok megfosztani a katarzis élményétől.

A film végül feloldozást ad. Járásra alkalmas lelki állapotban tudjuk elhagyni a mozi termet, bár a stáblistát végig kellett várnom ahhoz hogy fel tudjak állni. Szégyelem amiért nem tértem ki Mortensen és a kisfiú (Kodi Smit) tökéletesnél is jobb és élet szagúbb színészi játékára, amit Nick Cave zenéje, és John Hillcoat rendezése emel tovább egy kifogástalan mesterművé. Vitathatatlanul a tavalyi év legerősebb filmje.

Kompromisszumok nélküli 10/10